Az OSZK és a PERIVA rajzpályázata művészeti iskolában tanuló diákok számára.
| Jókai Mór: A jövő század regénye Az illusztrálandó regényrészletek: |
| A KERTEK VÁROSA „Hét év múlva, tehát még hamarább, mint alapítója jósolá, egymillió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszögmérföldre kiterjedő telepet. És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerűen beosztva, melynek önmagát továbbfejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agavé virágkoronájának növése, mikor száz év alatt egyszer virágzásnak indul. Aki folyam mentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja, s a Szulina-folyamágon végighalad a calori-gép-hajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvencei, s a sikerült kísérlet elárasztja az európai zöldségpiacokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultúra megnemesített. A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyemgyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnak, mikből falkái a szelíd szárnyasoknak rajzanak elő, amik nappal az olajnövények között járnak, s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottiláikra. Ez a kertipar városa.” |
| KONTRASZT „A király mást gondolt. Húsz lépéssel hátrább lépve, mint ahonnan mások felfogták e képet, a fennsík szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti völgy, az isten-hegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fennsík őserdeje: a sokszázados bükk és kőrisfák, mohos, repkényes oldalaikkal, az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon tekintetét nyújtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre rögtön, minden átmenet nélkül előtűnik a távolban elterülő város, a kék folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna, ködbe vesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, ami a művésznek a legelső eszmét adta. Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott állt az agancsház marquise-ja alatt: a király elkezdett alkotni. Csak vázlat volt, amit készített, csak pasztellrajz, érdes papírlapra. Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt adta vissza. S amint műve fejlődött rajzónjai alatt, lelke akként emelkedett azzal együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál jobban kitűnt: a zord, hideg, túl erőteljes és a meleg, világító, gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmóniában áll; lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifjú metropolis, egy nevető róna.” |
| LÉGI TALÁLKOZÁS „A vezérlégjáró belsejében volt egy készülék alkalmazva, mely állt egy végtelen földabroszból, ami egy henger segélyével körülforgatható volt. E térkép mutatta a föld minden tájait, madártávlatból lefényképezve. A tapasztalt hajós, amint a mágnestű segélyével meghatározá a pontot, melyen hajója repül, ama térképről azt is leolvashatá, hogy mely ország, világ felett jár most. Dávid azon percben, amidőn a légjáró kísértetét elveszté szemei elől, az Amur vidéke fölött találta magát. Éppen alkonyodott. Az esti ég arany homályában három repülőgépet látott maga felé közeledni északkelet felől; amikben nemsokára saját kémhajóira ismert. Mikor kétpercnyi közelbe ért hozzájuk, a hangkürtön át e parancsot mondá: „Közép marad; egy, három tovább.” Mikor két aerodromon egymással a légben találkozni akart, azt így hajtották végre. Mindig a keletről vagy északról jövő a felső, a nyugatról vagy délről jövő az alsó. A találkozásra felhívás után az alsó alájarepül a felsőnek, s azután mindaddig egy irányban repülnek egymás fölött, míg függőleges vonalba nem jutnak. Akkor a felső egyszerre megszünteti repülését, s leszáll az alsóra. A találkozás titka a villanyosság. Az üveghajó felső része „plus”, az alsó „minus” villanyossággal van töltve. A két üveghajó két ellenkező oldala egymást vonzza. A felső hajó közeledtére az alsó hajó két repülő vitorlája önkénytelen szétterpeszkedik, s arra az alsó hajó egyszerre hozzátapad a felsőhöz. A felső akkor egyszerre megújítá saját röpvitorláinak működését, s viszi magával az alsót. A két hajó vezetői azután a hangkürtökön keresztül értekezhetnek egymással, akár a hajó oldalajtajain át meglátogathatják egymást, s közölhetik tudósításaikat, amikért összejöttek. A villanyerő által hathatósabban egymáshoz van kötve a két üveghajó, mint ha körös-körül vaskapcsok csatolnák össze. S mikor aztán ismét szét akar válni a két hajó, az is a legegyszerűbben megy végbe. A felső hajó is megszünteti gépe működését, röpvitorláit fekmentesen szétterjesztve. Ekkor mind a két hajónál félbeszakad a villanyfolyam, mely őket egymáshoz csatolta; s akkor pár percig szállnak a légben lefelé; e nehány perc múltával az alsó hajó egy szárnymozdulata ellöki magától a most már hozzá nem tapadó felső hajót: amaz lefelé hull, szárnyai összecsapódnak, emez még libeg, elzárt vitorláival; a következő percben aztán mind a ketten repülnek ellenkező irányban, amerre útjok van. Ez a találkozás a légjárók között. És egyúttal ez a légjárók közötti harcnak a titka. Ha két légjáró közül egyik a másik fölé kerülhet, s az utóbbi nem tudja azt megakadályozni, hogy az függélyesen lerohanjon rá, akkor fogva van a felül került légjáró által, s az őt minden benne levővel együtt oda viheti, ahova akarja. Dávid léghajója vezérgép volt, messziről megismerhető a két háromszögű üvegprizmáról, melyek az elejére és a hátuljára voltak alkalmazva, s a gép szárnyainak mozgása által lassú körforgásban tartva, nappal a verőfényt, éjjel a villanyragyogványt szórták mérföldnyi távolba, s ezáltal tették a vezérgépet messziről kiismerhetővé.” |
| ÉJSZAKAI REPÜLÉS „A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkívüli tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt üvegtömeg torlódnak egymásra, s a habtajték megannyi szikra, a végigvonuló hajók hosszú tűzvonalokat hagynak hátra magok után a tenger színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a tenger világít fel az égre. Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszakát, a hajnal nem éri utol. E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét, s lerepül a déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez? Nem hajnal. Nem délsarkfény. Fehér, kísértetes derengés az; a jégcsillám (Eisblink) a déli pólus villanyszerű fehér tündöklése, a kristállyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros melankólia lepi meg a kedélyt e síri önvilágítása alatt egy laktalan földrésznek, a légben utazó magát is a kísérő szellemek egyikének képzeli már e jéghajnal derengésében. […] A vándor átrepül Gibraltár fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel hasítják a levegőt, elhagyja az Azori-szigeteket: belekerül az északnyugoti passzátszél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj, mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tűnik fel. Az a Cordillerák tizenöt égő volkánja, mely most éppen egyszerre kitörése pompájában hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van.” |