A PERIVA Kulturális Egyesület és a COMP-REND Kft. Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából „Eleven hősök – Jókai 200” címmel országos programsorozatot hirdetett az Oszágos Széchényi Könyvtár, az SZTE Klebelsberg Könyvtár, a Barátság Kulturális Központ és a TIT Stúdió Egyesület támogatásával. Az esemény fővédnöke Rózsa Dávid, az OSZK főigazgatója.
A programsorozat nyitó eseménye rajzpályázatunk diákok számára. Pályázni a https://periva.hu/jokai-200 honlapon korosztályonként megadott Jókai-művekhez kapcsolódó illusztrációkkal lehetett a következő műfajokban:
I. Szabadkézi alkotások II. Digitális technikával készült képek
A pályaművek első elbírálása folyik, a pályázókat rövidesen mailben értesítjük az eredményről.
A döntőbe bejutóktól az eredeti műveket majd az értesítésnek megfelelően postai úton kérjük megküldeni a Comp-Rend Kft. címére április 5-ig. Kérjük a pályázókat, a postai küldemények esetében ügyeljenek a megfelelő csomagolásra, a képeket össze nem hajtható, kemény mappában adják fel.
Az eredeti képek alapján a zsűri (Dr. Kokas Károly elnök, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtárának em. igazgatóhelyettese; Feketéné Takács Rita művészettanár, Orgoványi Gábor grafikusművész, Szabó Andrea Cecília festőművész, Tóth Ágnes grafikus) március végéig dönt a helyezésekről.
A döntőbe jutott műveket kiállítjuk 2025.05.19-06.01. között a százhalombattai Barátság Kulturális Központban, 2025. októberben az SZTE Klebelsberg Könyvtárban, majd a budapesti TIT Stúdióban. A győztesek, valamint a Facebookon és a kiállításokon sorra kerülő közönségszavazás nyertesei könyvjutalomban részesülnek, továbbá a tervek szerint minden kategória 1-3. helyezettjének műve megjelenik a jubileumi év végén kiadásra kerülő kötetben.
A pályaművek beküldésével a pályázók automatikusan hozzájárulnak a képek szabad felhasználásához, megjelentetésükhöz a rendezvénysorozat honlapján, illetve a COMP-REND Kft. által kiadni tervezett kötetben. A felmerülő további kérdésekre a jokai@comp-rend.hu címen kaphatnak választ.
A művekből itt megjelenített részleteket kedvcsinálónak szántuk. Minden kedves érdeklődőnek ajánljuk, olvasson bele bátran az alábbi szemelvényekbe, és ha valamelyik megtetszik, kattintson a linkre, és olvassa el a teljes művet az OSZK online könyvtárában, vagy keresse meg ugyanott a hangoskönyv-változatot.
Középiskolások számára:
| Novellák és regényrészletek címe (a címre kattintva a link közvetlenül a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) megtalálható szövegre mutat), valamint az ábrázolásra ajánlott szemelvények | Kötet (OSZK-MEK) |
| Pugonyi Están uram (…) egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. (…) Ezekkel a hízelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. A macska-kultúrának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták. Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom. – Ó, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat. (…) Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, akinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, akinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni. A fiút hítták Palkónak, a leányt pedig Katicának. Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, amíg meg nem tanulta a leckéjét. Azt követelte tőle, hogy fennhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában. (…) Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek: Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz (…) A Katica alig bírt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak! Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról: Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz (…) De már erre nem állotta meg a Katica, hogy át ne kiáltson a palánkon: – Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filáx kutyánkat? Amire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dűlve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba. – Nem a Filáx kutyával vesződöm én, édes Katica, hanem ezzel a kutya prozódiával. Tudja maga, mi az a próza? – Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, amit bemagol? – Sohasem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; dehát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek. – Hát nem nagy bolondság azt magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, amin semmi jótét lélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána? – Hát honnan veszi azt maga, hogy énnekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok. – Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogy ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibarackok meg kajszin barackok teremnek rajta. A csipkékből meg gyönyörű rózsák támadnak.” A háromszínű kandúr | A háromszínű kandúr |
| Számkivetve „A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon. Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a driádok aeoli zengzetét. Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.” A Nepean-sziget | Elbeszélések |
| Idill „Évek múlva a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levő férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. […] Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.” A kalmár és családja | Elbeszélések |
| Romok „A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült vashámor gépeit tartja messze csattogó munkában; a völgyi utakon széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van érczsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje. Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme, arra a várra ott fenn a dombon senki sem gondol, már pedig a vár sánczain most is díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kivirítanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük.” Kurbán bég | Szélcsend alatt |
| Meglepetés „Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És meg is találták. A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz tetején, a mit ott trónusnak neveznek. A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja. Amint egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről, lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét. Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül. Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült mosolygással mondá neki: – Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat készítette!” A könnyező szultána | Milyenek a nők? |
| Temetés „Sepsiszentgyörgy kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból. Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség. Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harcméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve. Amazok riadó harczenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal. Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.” Székely asszony | Elbeszélések |
| Tűzvész Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszu emberke volt. Hus nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a hajókötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. (…) Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. (…) A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyúztak Pestre. (…) Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon: a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét; neki elébb való volt az élete. (…) ami készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házat és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, ugy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a kőbányából addig, a mig vége nem lett a patáliának. Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek. Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián? S ime, milyen nagy volt a meglepetése, amint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát, azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta. Egy csoport honvéd, pesti fiuk mind, takaritották épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra. – No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót. – Biz arra rázártam. (…) – Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tüz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszu póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla: ugy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt. – Azt tette! kiálta fel Romosz uram: s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast.” Ünneplő „A jámbor asszony ugy átöltöztette ujra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy gombostűt érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van himezve a két oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszin pántlikával, lesimitva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának! – No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet! Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest. Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.” Az egyhuszasos leány | Az egyhuszasos leány… |
| Gombócok „A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány. – Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a háznál? – Hát én, ki lenne még más? – (…) Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová elrejteni? – Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája. Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha olyan hülye volnál, mint a bátyám. (…) No már most jöhetnek a dzsidások. Jöttek is. – Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed. Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. (…) Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden oldalról. (…) A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak. – Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni? Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját. – Mué? Zsne szavion pa. A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az egész tanyát aljától tetejéig. Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot. Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt. Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon. Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék. Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére festeni száját a meggy-ízzel.” A zálog | Van még új a nap alatt |
| Kukkoló „(…) egy szolgálattevő génius mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan kis szűk ketrecbe, ahol éppen maga elfért az ember. Az a ketrec egészen sötét volt, csupáncsak egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, amelyen amint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a színpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, ahol én délben eljátszottam Rómeót és Júliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, amiken keresztül a publikum nézi a komédiát.” A csillagos szoba | Dekameron |
| Betyártánc „Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj táncrobajt s a víg rikoltozást, amit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mindettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába. Csúnya, nagy, hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, táncolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tűnt ki, hogy csak kilencen vannak, azok közül is egy a kocsmáros, aki nem táncol, és három cigány, aki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk. Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállú fickók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.” A kénytelen mulatság | Dekameron |
| Buli után „Azzal nekiállt a sarkaival a kapunak, s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyílt éppen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta. – Ki az? Mit akar itt? „Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! Én jöttem haza.” – Én? Ki az az én? Micsoda „haza”. Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól. – Senki-e? Az volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje. – Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus.” Aki nem talál haza | Dekameron |
| Csata „A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál. E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve, […] veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra. A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi. Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.” Rozgonyi Cecilia | Téli zöld |
| „Az eszterág megtanitja fiait repülni (…), csak én nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok. Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly szomoruan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősitve. (…) Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn? Börtönömnek nincsen ablaka; – sötét van benne; – ha laktársaim – a kigyók és patkányok szemei – nem világitanának, azt hinném, hogy megvakultam. (…) Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből!” A munkácsi rab | Árnyképek |
| Huzakodás „A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi praktikával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, aki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbeejté, amidőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utcán. Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; amint a török éppen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra. – No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel. A csausz nem tudta, hogy nevessen-e vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. Aközben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint. Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig bírták egymást helyre vigasztalni.” Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János? | Elbeszélések |
| Lakoma „Azzal megnyílt a mellékszoba ajtaja, s a belépkedő vendégek álmélkodva látták maguk előtt a legpompásabban felkészített termet, az ablakok tele keleti virágokkal porcelán edényekben, a falak befuttatva a legritkább folyondár növényekkel, s közepett a terített asztal, mely görnyedezett a legfölségesebb ételek terhe alatt. Szakácskönyvnek kellene lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, ami oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debrecenben kanállal nem nyúltak, a legszokatlanabb kinézésű, a legismeretlenebb ízű eledelek, fűszerek és gyümölcsök voltak itten, sült madarak, miknek arany tollazatú feje meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, s zamatos gyümölcsök, mikbe az ember nem tudja, hogy az orrával harapjon-e inkább bele vagy a fogával. S ami az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, a másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalván minden nemeit azon nedveknek, miktől az emberek bölccsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a serbetig, s a tokaji máslástól a pálmaborig.” A szultáni ebéd | A magyar nép élce |
| Csapda „Az ember fogadta, hogy jól fogja magát viselni, s „megállj, héja”, gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulykacsibéket, egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymáshoz kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult, a csibéket készakarva el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani. Az összekötözött pulykák sírtak-ríttak, s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal. Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Aha! kiálta kacagva az ember, de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annálfogva elvitte valamennyit, a kiscsirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papirossárkány farka.” Az elveszett csibék | A magyar nép élce |
| Sárga rózsa (kisregény) | Sárga rózsa |
| Juon és a medve „Juon egyszer, amint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyílásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az, s talált ott egy nagy anyamedvét, mit valami távoli hajtóvadászaton halálra sebzettek, s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurcolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta. Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát, (…) pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelíd kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelíd állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenceket hányt előtte, amikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette, s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé. Azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricapuliszka főtt benne, s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, amihez finom szaglása van, s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más, akivel beszélne, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azok utoljára megértik. Amellett azt is tapasztalhatá a medve rosszkedve perceiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netán háládatlanul lázadást merne megkísérteni ellene. Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért, s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirállyá, s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.” Vásárosok „A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. (…) Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szent Iván-napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal, és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hírhedett leányvásárt. Távolról, közelről összejönnek a leányos anyák felcicomázott eladó lyányaikkal, akik egyúttal minden hozományokat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, cifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem bírtak megegyezni.” A geinai leányvásár (regényrészlet) | Szegény gazdagok |
| „Gerzson úr adta elő a történetet. – A medve csalogatta maga után Lénárdot. Leült előtte a szép holdvilágnál, s a talpait nyalogatta, egyszer azonban utat vesztett, s egészen eltűnt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a ránézve halálos körbe; amidőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall, s megpillantja újból a fenevadat, az avaron felfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű fedi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, ami által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyen vágó körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy a medvét közelebb nem éri, s jó szerencsére célba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, amint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravúr fogásainak folyamodott, amiket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. Amint Lénárd célba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuckát vetett, s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott gonosz manőver. A bukfencező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról, s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája nincs, mint neki, az menthetetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odábbiramodik.(…) Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt, azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul, s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa felocsúdik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei összevissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza bírt vánszorogni a vadásztanyához, ahol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal.” „Anica (…) még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a múlt éjszakáról… (…) midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: „Anica, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.” Én rögtön nagyságod távozása után felnyergeltem lovamat, s megindultam a jeges völgy felé. Az út arrafelé igen rossz és veszedelmes. Szerencsémre, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A Göncöl már aláfelé volt fordulva; midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arcát érinti szárnyuk hegye, amint mellette elcsapkodnak. (…) Marióra megismeré szavamat, és sietett kireteszelni az ajtót. Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdezem tőle; „valami bajod van?” Akkor összeszedte magát, letörlé könnyeit; s azt felelé: „betegem van”. Talán gyermeked? – Nem ő; az ursu! – Az ursu beteg? – Én nem tudom; mi lelte. Tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenceket hányt; a Fatia Negra még játszott vele sokáig. – Akkor ő volt az, ki a medvét megétette. (…) Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő asztal, néhány háromlábú szék egész bútorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, amiben a kisgyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal. A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé fel gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza, tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat, úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkákat hasítottak a kőlapon, mely e kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan…” Két mese (regényrészlet) | Szegény gazdagok |
| „Egyszerre, mintha az ítéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából. Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel magát. (…) A szuroksötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a részvénytárna épületei közül, s pillanat múlva egy még nagyobb robbanás hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl össze, s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja. S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait állani az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította arcaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület első rohamától mozdulatlanná téve. Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához, midőn a Holt-tenger alá a tűzesőben elsüllyed. A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig, s mennydörögni tanítja az egeket, amilyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.” Dies irae! (regényrészlet) | Fekete gyémántok |
| Dávid és Góliát (Mi az a Sabina? c. fejezetből) „Mazrur igazán dühbe jött. Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó céljai. (…) Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját, s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz. Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy, fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának. Dávid elsápadt e nem várt durvaságra. Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy percig e fehér nyakravalóra nézett, a másik percben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, aki kiállja. Mazrur arca egyszerre elkékült, a nyelve kidűlt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetlenül hanyatlott alá; mit használt herkulesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélegzetét? Száz lóerejű gőzgéppé lett, fűtetlen kazánnal. Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely, s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herkulesi test végigzuhant a padlón, s Dávid (…) egyet rúgott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképpen maradt ott a fehér mellényen.” Muki (A „pellagra miserorum” c. fejezetből) „Ámde az a nő nem aludt. Amint Rozáli közel ért hozzá, (…) fogcsikorgatva kiálta rá: – Hát te mit bámulsz? Te cifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot? Rozáli nem sikoltott fel. Egészen odalépett hozzá, s azt mondá neki egész nyugodtan: – De igen is láttam már majmot, mégpedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, aki frakkban, cilinderkalapban járatta; egész úrnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a kesztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhúzni. – Ah! – hangoztatá a kórnő, s elvigyorodott az ötleten. – Csizmát a kezére, kesztyűt a lábára. Ördögadta majma! – Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdújának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hítták a majmot, odalopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdú elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a „kis gróf” mindent megevett előle. – Hahaha! – tört ki az őrjöngő ajkán a kacaj. – Még „kis gróf!”, s még Mukinak hítták az akasztanivalót! A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek. Rozáli pedig mesélt tovább. – De az volt szép, mikor újságot olvasott. – A Muki? – A Muki. Mikor a gróf letette a hírlapot meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát, s így olvasott és pipázott. (…) Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szappannal, s nekiállt borotválkozni, persze hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.” A jövő század regénye (regény) | A jövő század regénye |
Felső tagozatosok számára (vállalkozó szellemű kisiskolásoknak a táblázat végén szereplő szemelvényeket ajánljuk)
A művekből itt megjelenített részleteket kedvcsinálónak szántuk, nem volt kötelező ezeket az idézeteket illusztrálni, a listában szereplő novellák bármelyik mozzanatát szabadon választhatták a pályázók.
| Novellák és regényrészletek címe (a címre kattintva a link közvetlenül a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható szövegre mutat), valamint az ábrázolásra ajánlott szemelvények | Kötet (OSZK-MEK) |
| Távcsöves „Lássuk tehát, mit mívelnek az ifjaink ott a fizikum múzeumban. Ennek a múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kísérletek előhozatalára, és ez az ablak éppen a nagytiszteletű úr udvarára nyílik; a mi két szorgalmas ifjúnk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s éppen egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába, azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet. …Most éppen József néz bele nagy áhítatosan… „Ó, Istenem, milyen gyönyörű! – sóhajt, nem bírva magával… Talán mégis csillag?… – Most éppen egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!” De ez már mégsem csillag! A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak, naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik távcsöveken keresztül; amíg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát mindenüvé távcsővel kísérik, kertbe, szobába, konyhába és benne gyönyörködnek.” A nagyenyedi két fűzfa | Elbeszélések |
| Kegyes csalás „Merthogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának írja leveleit, az pedig a neki írt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki, mi tűrés-tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, amit a tudós emberek egymás között írásnak neveznek, nemigen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig éppen sehogy sem. Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy őkigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, ahelyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szívét ne terhelje aggodalom. Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert amit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül. Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni. Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon. „Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoricából, ami igen jól ízlik a friss sertéspecsenyére, ami úton-útfélen kínálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.” Ehelyett pedig körülbelül ez állt valóságban a levélben: „A sok sanyarúság után, amit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, ahol megélhet az ember. Egy nagy kukoricaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoricával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.” – Jól van! – dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, ahogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kínálkozó pecsenyévé átváltoztatta. – Tovább! – Sárika folytatta.” Túlerő „Amint Lajos egy mellékutcán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatnál egy csapat kozákkal találkozik szembe. Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelöl bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utcák tömkelegében, s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttán megdöbbenve, mint az maga, amint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak. Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, akik ellene jönnek? hanem amint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? A kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha kocsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyélütéstől. Egyszer aztán eltört a kardja. No, most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, mind a ketten lovastól hanyatt-homlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Bíró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában éppen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, amik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.” Mégsem lesz belőle tekintetes asszony | Jókai Mór válogatott elbeszélései |
| Kúria „Éppen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. Isten nyugossza meg szegényt! Meglehetősen ócska volt már a háza fedele, gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öregúr s nem kelle azt többé meszelni. Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utcára, mely ablakok szüntelen virító sárgarépa-, muskátlibokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négyfülű lyukból két füzér paprika piroslott elő, szelíd szomszédságában egy kinyúló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pincebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úritök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúc éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilenc ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér lúdfalkát – mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát. A kilenc agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba bútorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök sohasem voltam; hanem ha valaki kíváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventáriumhoz, ahol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve. Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemencével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfaasztal s egy benyíló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikásostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám – egyik sem rozsdásabb, mint a másik.” Sonkolyi Gergely | Elbeszélések |
| Diadalmenet „A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz-lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók. A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni. A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet. Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti sálokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé. A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival. Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel. Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve. Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját. A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt: Ibrahim, a nagyvezér.” Szolimán álma | Elbeszélések |
| Vihar „Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét, domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda, idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés». Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. (…) Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám. Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és azután leste az égzörgés közeledő moraját. Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta, hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se számlálás. (…) Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és azután nem tud magáról semmit.” A villámjárta | Szélcsend alatt |
| Menekülők „Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban. Hátrább nehéz málhás szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmijét. Még hátrább, födetlen szekereken nagy nehézágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat. És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt, és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s búsan nézett újra a másik vonat elé. Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zúzmarásan, reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonvakezeiknél fogva, az ottlevők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.” A két menyasszony | Forradalmi és csataképek |
| Puccparádé „Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára, a két végit elöl hosszan le hagyva függni, a coiffure-ömbe egyszerű fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel őszinte nemzeti színt adott ki. Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak együtt. (…) Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, amiben még eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla beszélni. (…) A két tiszt fölkísért bennünket a táncterembe. Előre büszke voltam arra a hatásra, amit nemzetiszín szalagommal s két csinos, fess kísérőmmel fogok a többek felett kivívni. (…) Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti színt rakott fel magára, mint én, s ami a többi magyar tiszteket illeti, ah, azok mellett az én két chevalier servant-om csak a másod- és harmadrangú csillagok közé tartozott. Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak, megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért ki tudtak ontani! Különösen egy tűnt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenkiébe. Egy gyönyörű magas, karcsú honvédkapitány. Szép halvány piros arcához oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla mintha csak öntve lett volna rá.” Egy bál | Forradalmi és csataképek |
| Kísértetek „A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek. A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok. (…) Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva. Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe megijedni. – Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s czivakodtak a kastély birtokán; (…) A sírboltőr (…) egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. A sírbolt azontúl zárva maradt, (…) s a helyiség egészen feledésbe ment. (…) Midőn én… felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva. (…) Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva. Rendesen ugy történt. (…) Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat. (…) Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk. Azzal (…) jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott. (…) Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével. (…) eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza theaasztalomhoz. Szép meglepetés várt rám. Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható. Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése. Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon. (…) – Szük kettőnknek ez a kastély. – Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék. – Hol odaalant? A pinczében? – Még alantabb: a sírboltban. – Ezt el kellene végezni egymással öcsém. (…) – Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást. – Hát azután? – A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot. Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a nedv szine a csésze szélén fölül lebegett. – Egészségedre bátya. – Egészségedre öcs. A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek. (…) E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni? (…) A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz.” Az ellenséges koponyák | Téli zöld |
| Féltékenység „Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát. Odarohanok, felragadom: „Kié ez a sipka? Itt férfinak kell lenni!” Arra félretaszigálok magam elöl minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal. – Ahán! Itt van valaki! De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani! Berohanék. Jaj annak, aki itt van. És íme mit látok? Egy gyanús külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött. – Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? – ordíték rá, mint egy oroszlán. Az átkozott gonosztevő hidegvérrel válaszolt szavaimra: – Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politúrozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új. Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s akitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a porolópálca akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy „Othello”. Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak, mert én úgy is érthettem, hogy „ó, te, ló!”” Ne légy Othello! | Dekameron |
| Búcsú „A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak, kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben valaha laktak. (…) Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem, csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre hónaponkint egy magyar forintot. Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni. Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé: Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt. Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent a másik szemére vetni. (…) Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig, azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen lépve előre. Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.” Rágalom „Épen meszelés napja volt, a leányok nagy munkában. Pár nap mulva letelt már a szegődés ideje, tehát mindent tisztán kellett hagyni a háznál, hogy mikor elmennek, megemlegessék őket. A tegnapi verekedésről sok beszéd volt a városban, azt is mondták, hogy a nemes tanács nagy vizsgálatot rendelt el a baj okozói ellen, s hogy a többek között egy székely leány is el van fogva, a ki épen a viadal oka volt, de azt, hogy kicsoda? még nem tudta senki. Katicza (…) korán hajnalban felkelt már, megoltotta a meszet a dézsában, s kiállt az utczára meszelni, remélve, hogy ott majd több hírt hall.(…) rövid, megszakgatott dobolás kezd közeledni az utczán felfelé, a városház felől s messziről nagy népcsoportt tolakodik előrenyomulva; legelől egy csoport iskolasuhancz, két oldalt mindenféle vásári bámész söpredék, közepett tizenkét alabárdos, sarkig érő fakó frakkban, azok között járul fontos tekintélyes arczczal a syndicus, kezében összegöngyölgetett iráscsomó, utána egy megalázott leányalak, egyszerű sarkig érő ingben, mely mezitelen lábait eltakarja, összekötött kezeiben égő viaszgyertya, hosszú szőke haja lebontva termetén végig hullámzik, fején tollszárakból font csúfságos koszorú; nyakán hosszú szalmakötél, melynek végét a háta megett lépdelő porkoláb tartja, másik kezében hosszú nyírseprűt forgatva. Néhány székely leány sírva törekedik a meggyalázott leányhoz furakodni, de az alabárdosok visszataszigálják őket. Katicza sokáig nem hitt szemeinek: e meggyalázott leány Rozáli volt. (…) Midőn a menet azon helyre ért, a syndicus, triumpháló arczczal kibontá az összegöngyölgetett irást és éles, rikácsoló hangon olvasá annak tartalmát. – Alólirt napon és esztendőben nemes Brassó városa törvényszékében itéltetett: «Miszerint ama gonosz életű leányzó, névszerint Dankos Rozália, (…) bűnbánó ruhába öltöztetve, leeresztett hajjal, tollkoszorúval a fején és nyakában szalmakötéllel, kezeiben pedig égő viaszgyertyával a porkoláb által a város minden utczáin végig hordoztatik s itélete a syndicus által minden szegleten felolvastatik, mely idő alatt az úgynevezett repedt harang fog folyvást húzatni. (…) – Megállj ember! ordítá fel erre a tömeg közül egy hang. Mint a nőstény farkas, melynek fiait rabolják, rohant a népségen keresztűl Katicza; egy pár embert feltaszított, egy alabárdos fejéből kiütötte a sisakot s mielőtt megakadályozhatták volna, a syndicus előtt állt, maga elé plántálva a hosszú meszelőt; szemei szikráztak és fogai egymáshoz verődtek, mint egy felriasztott vadállaté. – Mit akartok? kérdé elfuladt hangon, maga sem tudva mit beszél. Délczeg keble magasan járt alá s fel. – Mit akartok? – De te mit akarsz? Förmedt reá a syndicus, hogy gátolod a törvény szolgáját a tanács itéletének kihirdetésében? – Hazudsz! nem a tanács itélete az, hanem a ti practikátok ketten a fürmenderrel, hogy máskép meg nem ronthattatok bennünket. A polgármester és a becsületes tanácsosok bizonyosan nem is tudnak erről semmit, jertek velem a polgármesterhez, ő bizonyosan nem fog ilyen istentelenséget megengedni a városban. – Ejnye te szemtelen asszonyi állat! kiálta Sziksz uram, elbízva magát tizenkét alabárdosában, mindjárt egyszeribe ide köttetlek eme másik becstelen személy mellé, és… Nem volt ideje bevégezni a mondást, mert erre a szóra a nekidühödt leány úgy nyomta a meszelő pamacsát a képéhez, hogy a milyen piros volt Sziksz uram arcza ez ideig, olyan fehér lett egyszerre, s szeme szája tele lett mészszel.” Háromszéki leányok | Erdélyi képek |
| Álom „Egy valóságos kunyhóban, milyenben a pakulárok szoktak lakni. Egy pokróczczal födött hársfaágyon feküdtem, s mintha beteg lettem volna, nem birtam megmozdulni; hanem szomjas voltam nagyon s nyögtem, hogy adjon valaki egy pohár vizet. E neszre fölkelt a tűzhely mellől egy öreg pórnő, ki ott vajat köpült s egy fakupában vizet tartva ajkaimhoz, innom adott, megsimogatá arczomat, kezeimet megfogta s szemeimet megcsókolá. Én panaszkodtam neki, hogy fázom, akkor leakasztá subáját a szegről és rám takarta szépen és újra megcsókolt. Ez alatt folyvást hallottam azt a furulyaszót, mindig közelebb, közelebb jött, nyájak bégetése, kutyacsaholás vegyült olykor közé, s a dal oly keservesen szólt egyre, hogy a szivem majd megszakadt, s mentül közelebb ért hozzám, annál jobban fájt az nekem. Én nem tudom, hogy mi lehet? Végre elhallgatott a tilinkó; az öreg asszony kinézett az ajtón, s mondá nekem, hogy fia jön. Én az ajtóra tekinték, s belépett rajta egy fiatal juhászlegény, egyszerű fehér szűr volt rajta, alatta abaposztó zeke, minden zsinór, minden sújtás nélkül, hosszú fekete haja göndör fürtökben csüggött alá homlokáról, oly halvány volt és olyan szomorú. – Patvar vigye a juhászlegényét! Mit szomorkodik olyan nagyon? Hát aztán, leányom: ki küldte hozzád azt a juhászlegényt? – Magától jött, oda lépett hozzám, megfogta kezemet s megcsóválta fejét nagy búsan, érezve kezemnek forróságát; azután egy fehér czipót kivett szűre alól, s azt fölmetszve oda tevé elém, s úgy könyörgött anyjával együtt, hogy egyem belőle; a könyei hullottak rá.” Petki Farkas leányai | Erdélyi képek |
| Cseles „– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban. Rédey elmosolyodott. – Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram. Tallóssy még tréfának akarta venni a dolgot. – Csak nem remélik mégis kegyelmetek, annyiad magukkal legyőzhetni az én várőrségemet. – De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közül, azt mindig ott fogták az illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi laboncok közül csakúgy csilleng-billeng egynehány a mieink között. Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában. Valójában Huszt várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle. – Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szatmárba. Azt meg is tették vele, még pedig tulajdon négylovas hintaján. Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikúráltak Huszt várából.” A huszti beteglátogatók | Elbeszélések |
| Horogra akadva „Egyszer a Rákoson kiment a róka a patakhoz rákászni. A rókának az a mestersége ilyenkor, hogy a farkát a vízbe dugja, s amint a rák belekapaszkodik, azt kirántja, s a fához verve, összetöri, úgy eszi meg. Rák helyett most az egyszer csuka talált a róka horgára kerülni, s amint a róka hozzákapott, ő elkapta a csuka szájának a felső részét, a csuka pedig a rókáénak az alsó részét, s így maradtak mind a ketten, egymásba kapva, minthogy egyik sem akarta elereszteni a másikat.” Róka fogta csuka, csuka fogta róka… | A magyar nép élce |
| Kifosztva „Igazságos Mátyás idejében történt az, hogy egy bánáti gazdag örmény juhaira, amikor a mezőn legeltek, rajtütöttek a török portyázók, s elhajtották valamennyit, maga a juhász is alig menekült meg hat komondorával. De az örménynek nem volt az vigasztalás, hogy a juhász megmenekült, ha a juhokat elvették, kárpótlásul ő meg elvette a juhász házikóját, kinek aztán egyebe sem maradt, mint a hat kutyája. Mit tegyen mármost szegény ember? sem testének, sem lelkének nem volt hova lenni. Ő biz azt gondolta, hogy felviszi kutyáit Budára, ott azokat eladja a királynak, soha náluknál jobban meg nem őrzi a király házát senki; maga meg majd felcsap katonának. E becsülendő szándékkal felballagdogált Budára, s a várkapuban ott letelepedett mind a hat kutyájával, azok körülfeküdték szépen farkaikat csóválva nyájasan.” Egyszer volt Budán kutyavásár | A magyar nép élce |
| Kristálypalota „Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vízkirály, kristályfényes palotában. (…) Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos tündér (…). Eredj fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg, aki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha bátran közéjük vágsz; ott a sárga liliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán keresztül, s a szobák gyémánttal s smaragddal vannak kirakva, az oszlopok cifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe, gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje, smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból vannak szőve, miket nagy vizi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak ágról-ágra a kis rózsaszínű békák, amik úgy énekelnek, mint a fülemile, s játszadoznak az égszínkék gyíkokkal. Közepén van a nagy kristálymedence, melybe szökőkút vize ömlik aranyhal torkából, hátul a fülkében álla vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája, ezüstkígyó van tekerve a körül öv gyanánt.” A tengerszem tündére | Elbeszélések |
| Másnapos „Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján „nyugosznak ők, a hősfiak”; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utcaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás színhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, akire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy. Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programot, kortesdalt, arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt, s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá: – No, ugye, hogy kivívtuk a diadalt! S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak. S azzal söpri tovább a dicső papírkacatot s az eldobált veres tollakat a piacról, s lapátolja talyigára.” A hét nemes | A háromszínű kandúr |
| Telezöld „Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsú, zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agavé emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a szágópálma nyújtja felé ujjas leveleit, miknek egy-egy szárnya a fél termet átéri. A terem boltozatáról, mint a cseppkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított, óriási üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány. A középen áll egy óriási akvárium, két öl átmérőjű, egyetlen darabban öntött üvegmedence, melynek zöld tengervizében úszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fűrészorrú, legyezőfülű, kulacstermetű, kígyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjak után ismernek a múzeumok. A medence közepéből alabástrom triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világoszöld szökőkútsugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölnivíz, mely – amint a medence gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog – úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének. És ezt az egész medencét egy alulról átható fényáramlat világítja keresztül, valami álom látta, tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.” Farkaskaland „A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniük. Akkor tapasztalták, hogy mély hófúvatba vannak elsüppedve mindenestől. Hanem a szán eleje nem volt sehol, az elszakadt a vasokról, és eltűnt. Amerre pedig az eltűnt, arra nekik is utat kellett találniuk kifelé. Kikecmeregtek a hóból. Akkor látták, hogy hova jutottak. Megtalálták, amit olyan nagyon kerestek, a Dnyepert. Csak az a baj történt, hogy a Dnyeper partja azon az oldalon hét-nyolc öl magas, s ők e toronymagasságból rohantak alá lovastól, szánostól. Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat, hanem a szán kettészakadt. Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. Hát a farkascsorda? Az a meredek parthoz érve onnan visszariadt; a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást nekiindult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat múlva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn, s folytatják az üldözést a három paripa után. – No, ezek már nem kapják meg azt a három lovat – szólt Leonin. – Nagy előnyt kaptak előttük a lovak, s most már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok. – Várunk van most, s ott védhetjük magunkat reggelig is – szól Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett. – Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút, a Dnyeper, tudjuk, merre van előre; magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnyeperen egypár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egypár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság. – Pompás lesz! – mondta Ödön, s a két fiatalember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet! A vihar után a Dnyeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a – rosztopcsinos kulacsot kivéve – minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt, s azzal egy hurrákiáltással nekiereszkedtek az acélsima pályának. Hanem még korán volt hurrát kiáltani. A fenevadtábor tömegestől elvonult a három száguldó paripa nyomán, de hátramaradt egy őrszem. Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelig megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek éppen elég lesz. A legvénebb martalóc kiült a part magasára, s úgy nézett a tovarohanó társai után, s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához. Ez meglátta a menekülő ifjakat.” Jég alatt „Nemsokára feltűnt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az állam postaszánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt. A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül. Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak, s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé. (…) Pedig azok teljes torkaszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé! (…) Azon a helyen a vizahalászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek estenként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt, és elmerült a jég alá. Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a parton állók közül. Csak Leonin nem jajveszékelt. (…) hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utánaugrott a jég alá eltűnt barátjának. Leonin gyakorlott hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát. Vickándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fűrészhátú, merev szemű, legyező szárnyú, páncélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimaerái. Leonin nem lelte köztük barátját sehol. Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság. Tovább kutatott. Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. (…) Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot. Ez volt az. Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, ahogy elmerülni látta; összefont karokkal, fejjel fölfelé állva, csak arca fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, mellyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte. Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé. De hová fölfelé? Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyílás, melyen napvilágra lehet ismét jutni. Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig kétlábnyi vastagságban ívlik. Merre van a felvilág ajtaja most? Amíg barátját kereste, egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát. Egy gondolata támadt: ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe. És akkor lélegzetét kibocsátá. Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s utat mutat neki a nyílás felé, hol kiszabadulni törekszik. A buborékok, mint fehér üveglabdácskák szálltak fölfelé. (…) Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag, s eltűnt egy ponton szemei elől. Az a szabadba talált. Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; (…) A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól felmerülni. Sietve ragadták meg csáklyáikkal. Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.” Két jó barát (regényrészlet) | A kőszívű ember fiai |
| Farmatring Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig. Akkor előkerült magától. Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. (…) – No, Boksa! Hát mi történt? – kérdé Ödön az eléje sántikálót. (…) Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket odább? – Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert amint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öregágyúval, hogy ha hátranézek, ellüvi a fejemet. – Másképp kell ezzel beszélni, édes bátyám! – szólt Richárd előlépve. – Te gyáva fickó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra, s az ellenségnek hagytad a rád bízott gulyát! Káplárok! Padot elő! Ötven farmatringot neki! Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő felhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését, s egyszerre más alakot öltött; hátraszegte nyakát, mellére ütött az öklével, s agyarkodó daccal pattogtatá a szót: – Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem. – Annál jobb rád nézve – szólt Richárd hideg humorral. – Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek. (…) Bizony megtörtént, ami még sohasem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről, s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, amit a huszárok farmatringnak hívnak, hogy ordított bele, mint a behemót. (…) Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborból lovastul együtt. (…) A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult, s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában. Sohasem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor; az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték kocsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gúnyolódó német diákok csúfjára, nemesember létére! Ez nem maradhat annyiban.” Átverés „Egyenesen azon az úton haladt előre, amelyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment. (…) Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni. (…) Az ezredes megígérte neki, hogy pártul fogja. Hajcsár itt is kell. (…) A gondjaira bízott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolcvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajcsár; mert az mind úgy tett, ahogy Boksa Gergő: előre elszaladt. Hanem hiszen azért megvannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban; lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal. Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön, s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni bőrt, húst, csontot. A legcímeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve; az vezeti a többit. A segédtiszt megismertette a hajcsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt; mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, amit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, ami fő dolog, odakinn pipázni is lehet, ami az istállókban erősen meg van tiltva. Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, ahol akar. Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy a gulya a szél mentébe essék tőle. Ott aztán letelepedett, jójcakát kívánt a jó tiszt úrnak, a káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, akiknek mind sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték odaát. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva. Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál. Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkívántatik a csendes elalvására, hogy a pipa a szájában legyen. Tehát (…) hasra feküdt, és pipázott. (…) Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag, zsíros piszkot, s amit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatja róla a szutykot. Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Boksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját, s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra. Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, aminek hasonlóját a pokol minden parfumeurje nem bírná előállítani. Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gulyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszűnik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi civilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszűnik embert ismerni. Amint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Újra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét; csak úgy csengett rajta a kolomp. Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát, s kurta, rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni, s a fejét hányni-vetni, mire a többiek is mind felugráltak. Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, ahonnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kísértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának. A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordináncok, s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt. Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó; félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik ezt, azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő meg csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulyalázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.” A betyár (regényrészlet) | A kőszívű ember fiai |
| „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. (…) Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, (…) egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál (…) a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják. (…) S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna. A nagy, fenséges folyam-ős (…) itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! (…) hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, (…) azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül. Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor…” „Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. (…) Hajó jön (…), egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám. Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom. Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka. A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. (…) A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében. A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, (…) A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály. A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; (…) a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás. Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik. A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. (…) Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja. A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának. Mintha ez is szent volna. Ez arc nem halavány, de fehér; (…) Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; (…) A leány neve Timéa. Ezek a Szent Borbála utasai.” A Vaskapu – A Szent Borbála és utasai (regényrészlet) | Az arany ember |
| „Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen. Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, amelyből a füst előjön. Az is sajátszerű kis szeszélyes menedék. Hátul van egy óriási szikla; annak van egy mélyedése; ott áll bizonyosan a tűzhely, s onnan megy le egy másik odú, ahol a pince van. A szikla tetején van a kürtő, melyen a füst kijő. Azután a sziklához van ragasztva kőből, vályogból egy hajlék, annak van két ablaka, két szobája. Az egyik ablak kisebb, mint a másik, s az egyik szoba alacsonyabb, mint a másik, náddal van födve mind a kettő. Azután a kettőhöz oldalt van hozzátákolva egy tornác fából, mely nyílt folyosót képez, szeszélyesen dirib-darab fákból összetákolt cifrázattal. De sem a kő-, sem a vályog-, sem a faépületen nem látszik, hogy miből van építve, mert az olyan sűrűen be van futtatva dél felől szőlővel, aminek ezernyi piros és kék fürtei a dér festette levél közt mosolyognak, északra pedig komlóval, melynek érett tobozai, mint a zöld arany fedik még a magas szikla homlokát is, aminek legkopárabb teteje be van ültetve rózsás fülfűvel, hogy semmi se maradjon rajta, ami nem zöld. (…) Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágoskerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csakhogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig. Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel. A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, amely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per „ön” kénytelen szólítani. A fent címzett négylábú úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; aki amint szétnyúlt a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint aki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden impertinenciát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér cica volt, mely elég arcátlan volt a végignyúlt hatalmasságon keresztül-kasul bukfencezni, talpacskáival annak az orrát bosszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje, s a roppant széles úszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval, macska módjára játszott.” Almira és Narcissza (regényrészlet) | Az arany ember |
| Dávid és Góliát (Mi az a Sabina? c. fejezetből) „Mazrur igazán dühbe jött. Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó céljai. (…) Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját, s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz. Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy, fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának. Dávid elsápadt e nem várt durvaságra. Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy percig e fehér nyakravalóra nézett, a másik percben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, aki kiállja. Mazrur arca egyszerre elkékült, a nyelve kidűlt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetlenül hanyatlott alá; mit használt herkulesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélegzetét? Száz lóerejű gőzgéppé lett, fűtetlen kazánnal. Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely, s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herkulesi test végigzuhant a padlón, s Dávid (…) egyet rúgott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképpen maradt ott a fehér mellényen.” Muki (A „pellagra miserorum” c. fejezetből) „Ámde az a nő nem aludt. Amint Rozáli közel ért hozzá, (…) fogcsikorgatva kiálta rá: – Hát te mit bámulsz? Te cifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot? Rozáli nem sikoltott fel. Egészen odalépett hozzá, s azt mondá neki egész nyugodtan: – De igen is láttam már majmot, mégpedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, aki frakkban, cilinderkalapban járatta; egész úrnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a kesztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhúzni. – Ah! – hangoztatá a kórnő, s elvigyorodott az ötleten. – Csizmát a kezére, kesztyűt a lábára. Ördögadta majma! – Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdújának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hítták a majmot, odalopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdú elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a „kis gróf” mindent megevett előle. – Hahaha! – tört ki az őrjöngő ajkán a kacaj. – Még „kis gróf!”, s még Mukinak hítták az akasztanivalót! A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek. Rozáli pedig mesélt tovább. – De az volt szép, mikor újságot olvasott. – A Muki? – A Muki. Mikor a gróf letette a hírlapot meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát, s így olvasott és pipázott. (…) Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szappannal, s nekiállt borotválkozni, persze hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.” A jövő század regénye (regény) | A jövő század regénye |